Csak egy magyar...

S.D.  - Csak egy magyar…

Tél van. Mint akkor is, mikor azt mondták apámnak, hogy felírtak minket arra a listára, amelyen azok a családok és személyek szerepelnek, akiket kitelepítenek Németországba. Én akkor még csak 12 éves voltam. Sváb.  Bár a 2. világháborúnak már vége volt a népek még zúgolódtak. Apám tagja volt a „Volksbund”- nak. Tudtam, hogy Németországból, Ulmból jöttünk, még Mária Terézia idején, de soha sem tudtam elképzelni, hogy még egyszer visszatérünk oda. Emlékszem. Vasárnap volt, éppen a templomból siettünk haza mikor édesapám beszélt a falu jegyzőjével. Minket, gyereket előre küldött édesanyámmal, hogy látogassuk meg a bátyját, még utoljára, mielőtt meghal. Később, amikor már az egész család otthon volt apám szomorúan, de még mindig méltóságteljes hangon elmondta, hogy ki fognak minket telepíteni, mert a bátyja igényt tartana a házunkra, ha minket elvinnének. Elcsukló hangon hozzátette: „Heimat, heimat du bist, mir alles.” (Hazám, hazám te mindenem.) Haraggal, kétségbeesetten mégis némi örömmel kérdeztem apámtól, hogy mi lesz velünk. Tudtam a választ, mielőtt megszólalt volna, de nem szóltam. Már számított erre a kérdésre, ugyanúgy, ahogy számított arra is, hogy ez a sors vár ránk.  A ruháink és fontos tárgyaink már becsomagolva, ládákban voltak, éreztük, hogy ez lesz. Ebben a szomorú sorsban osztoztunk unokatestvéreimmel és még 700 lakossal. Néhányan önként, néhányan a szebb jövő vágya miatt, és voltak olyanok, mint mi, akiknek csak a ház miatt kellett elhagynia szülőhazáját. Nem tudom, hogy mi lesz a házunkkal, csak egy régi vályogház, vajon megkaparintja-e a nagybátyánk, vagy fel vidékieket költöztet majd bele? De ami számomra fontosabb volt, az, hogy maradhatunk-e Veszprém vármegyében, vagy kint kell élnünk Németországban. Ez a kérdés foglalkoztatott engem igazán. Ezen gondolkodtam miközben a temetőhöz siettem, talán utoljára elmondani a „Mi atyánk”- ot nagyapám sírja fölött. Neki már nem kellett megérni, hogy ezt lássa. Az idő szép volt, mintha az ég nem is sejtené, milyen szörnyű dolog történik a Bakonyban. Sok emberrel találkoztam a templomkertben, csak egy dologról beszéltek, hogy mi lesz velünk, kitelepítendőkkel, hogy egy helyre kerüljünk és mi lesz azzal a 300 emberrel, akik itt maradhatnak. Bár tudtunk, hogy nem ők tehetnek róla, mi mégis az egy évvel korábban került felvidékieket hibáztattuk. Ez volt a legkönnyebb megoldás számunkra. Másnap apám keltett, menni kellett. Tíz kilométert gyalogoltunk a fagyban és vittük magunkkal a húsz kilogrammos poggyászainkat is. Senki nem szólt. Mikor odaérkeztünk erősnek akartam látszani, de nem tudtam. Sírtam, s ijedten kerestem testvéreim. Anyám mellett voltak. Bár kora reggel ott voltunk az állomáson a vonat estére sem jött meg. 

Unokatestvéremmel, Jánossal és fiatal feleségével visszaszöktünk a faluba. Reméltük, hogy nem keres minket senki és itthon maradhatunk. Megdöbbenve vettük észre, hogy azt a házat, amit csupán néhány órája hagytunk el már idegenek lakták. Nem tudom, hogy a sok emlék vagy a harag miatt, de éreztem, hogy arcom nedves lett és megeredt a könnyem. A Brenner háztól egyenesen a mi házunkhoz rohantam. Megrökönyödve, félelemmel telve vettem észre, hogy a nagybátyám, aki miatt el kell hagynunk hazánkat, meghalt. Ott feküdt az ágyban, mintha csak aludna. Felette két idegen beszélgetett. Sírva, idegesen rájuk ordítottam, hogy ez az én házam, ez az én hazám! Unokatestvérem akkor ért be a házba. Először rám nézett és azokra az idegenekre majd a halott apjára. Az egyik ember megszólalt:
- Isten, áldd meg a magyart!
Ezt hallván Jancsi visszakísért a vasútállomásra. A csomagunk sértetlenül ott volt. A vonat még nem ment el. Az emberek arról suttogtak, hogy csak a felvidékiek miatt kellett ilyen hamar elhagynunk falunkat. Dél volt mikor a vagonok megérkeztek. Marha szállító vagonokba tereltek minket és két vödröt adtak. Az egyik teli volt vízzel, a másik üres volt.  Egy teljes nap és éjszaka utaztunk. Az egész vonatút alatt senki nem szólt. Mindenki azért izgult, hogy jó soruk legyen. Féltem. A szívem a torkomban lüktetett. A vonat felbőgött. Megérkeztünk. Szótlanul leszálltunk, Drezdában voltunk. Én ismét sírtam és ordítottam tudtam, hogy ez nem az én hazám! Hansszal, és feleségével, Mariával megesküdtünk, hogy mi magyarul beszélünk. Jött egy jó küllemű német listával a kezében. Mikor már minden magyar szemügyre vette őt és ő is minket hangosan elkezdte:
-Achtung!Achtung ungarndeutschen Volk! Ihr werdet danach Deutschen! (Figyelem! Figyelem magyarországi német nép! Ezentúl németek lesztek!)
Mikor ezt meghallottuk, sírni kezdtünk. Sokan temették zsebkendőjükbe vagy tenyerükbe arcukat. Én igazán fel sem fogtam, hogy mi történik itt. Csak annyit értettem, hogy ezen túl németek leszünk. Az az ember felsorolta, hogy ki melyik község lakója lesz:
-Ihr werdet in  Ellefeld wohnen: Schöner!(Ti Ellefeldben fogtok lakni: Schöner!)
-Ja!-válaszolta rá Pista bácsi
-Hans Brenner!-folytatta az úr- Joseph Brenner! Katrin und Maria Brenner!
-Wir sind!-vágta rá Jancsi és mutatott magára és a többiekre.
Imádkoztam, hogy mi is oda kerüljünk, ahova ők, de sajnos nem így lett. Mi Fahrkeinstein-be kerültünk. Nagyobb szerencsére a két város összeért. Egy német család házát kaptuk meg. Őket behívták munkaszolgálatra . Akkor még nem is igazán tudtam, hogy mit jelent ez a szó.  Már éhesek voltunk, hiszen az induláskor ettünk utoljára. Apám magyar szokás szerint megszegte a kenyeret. Egy idős hölgy kopogott akkor. Odament a zöld kredenchez és kivett belőle egy terítőt, rátette az asztalra, majd hozott meleg ételt. Nem csak mi részesültünk ilyen fogadtatásban. A hölgyet Elsa-nak hívták. Ő is magyar volt. Az eredeti neve Erzsébet.  Mikor meghallott csetlő-botló német nyelvünk elsírta magát. Látszott rajta, hogy nem boldog. Néhány nap múlva a misére hívó harang keltett. Szinte fel sem ébredtem, de rohantam a templomhoz. Még a templom is idegen volt számomra, minden más, a festett üvegablak, a kert, a Jézus-szobor, csak egy dolog volt ismerős, az arcok, akik a kertben voltak. Ott volt közöttük anyámé is.  Picit később, a mise végeztével az emberek ismét beszélgettek. Csak egy téma volt, az, hogy mikor megyünk haza. HAZA. Ez a szó melyről mostanáig azt hittem, hogy Németországban találom meg most mégis olyan idegen számomra, mint az egész falu, nép, ország. Ebéd után elmentem, megnéztem, hova kerültek Jancsiék.  Egy szegényes parasztház volt zöldre festett tornáccal mely párkányán piros-fehér függöny díszelgett. Akkor jutott eszembe, hogy a terítő amit Elsa kiterített tegnap, az is piros-fehér volt. Piros-fehér-zöld, a büszke magyar föld!  Ezt ismételgettem még sokáig. A ház közelében volt egy egészen pici halastó. Jancsi ott pecázott az általa készített bottal. Már hallotta, hogy jövök, s még 10 méter távolságra voltam tőle ő már így szólt:
- Olyanok vagyunk mi is, mint a halak. Ők csak a vízben képesek élni, ahogy mi Magyarországon. Ha elszakítják tőle, akkor belepusztul.
- Mi bajod?- kérdeztem viccesen bár belül ordítottam.
- Az- felelte-, hogy én magyar vagyok, és nem élhetek a saját hazámban. Magyarországon gyűlölnek, mert német vagyok, itt pedig azért vetnek meg, mert magyar.
Erre már úgy elszorult a torkom, hogy ha akartam volna sem tudtam volna szólni. Elkezdett zuhogni az eső, az ég is sírt ezektől a szavaktól. Én befutottam az eső elöl, de Jancsi csak ült, mozdulatlanul.  Ez nem egy sima nyári zápor, ez az ég könnye értünk, magyarokért, akiket kihurcoltak idegen földre. Aznap nem mentem haza. Kora reggel volt mikor keltem. Sem Katalint, sem Jancsit nem találtam, siettem hát, hogy megkeressem őket. A fűben feküdtek. Aludtak. Most már örökké alszanak, összetörte őket az a súly, amit Isten a vállaikra tett.