Jobboldali ember számára ez a dátum semmiképp nem lehet a győzelem és a szabadság eljövetelének évfordulója, hanem sokkal inkább a maradványaiban még tradicionális jellegű Európa veresége, a bukás, és az egyetemes hanyatlás végső stádiuma kezdetének napja.
Mindig is furcsának tartotta e sorok írója, hogy a második világháború európai befejezésének dátumát, május 8-át és 9-ét (1) idehaza is a „Győzelem napjának” nevezik, amelyet az antifasiszta koalíciós hatalmak (Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Szovjetunió) a Német Birodalom és szövetségesei felett arattak.
Különösen ellentmondásos ez annak tükrében, hogy bő másfél évtizeddel a rendszerváltásnak hazudott átverés után is úgy oktatták, illetve egyes „közgondolkodók” hangoztatták, hogy a Magyar Királyság „Hitler utolsó csatlósaként” mindvégig a rossz oldalon harcolt, meghosszabbítva ezzel a háborút és sokak szenvedését, és a magyar nemzet kollektív bűnös a mai napig. Emellett pedig a Szovjetunió hadereje „felszabadította” az országot a legitim államformája és társadalmi berendezkedése alól (2).
Jobboldali ember számára ez a dátum semmiképp nem lehet a győzelem és a szabadság eljövetelének évfordulója, hanem sokkal inkább a maradványaiban még tradicionális jellegű Európa veresége, a bukás, és az egyetemes hanyatlás végső stádiuma kezdetének napja (3). A kontinens nyugati fele liberális-demokrata (atlantista), a keleti fele pedig kommunista (szovjet) megszállás alá került, elveszítve vezető szerepét a világban.
Németországot és európai szövetségeseit - Olaszországot, Magyarországot, Romániát, Bulgáriát, Finnországot, Szlovákiát, Horvátországot, stb. - mint vesztes államokat a rossz oldalra sorolják. Számunkra ez a nézőpont teljesen elfogadhatatlan: kritikával illetendőek és messze nem voltak tökéletesek a nemzetiszocialista és a hagyományos berendezkedésű európai államok, de minden tekintetben felette állottak a háború után létrejött politikai rendszereknek.
A háború kitörésének, és az azt követő történések körülményeit megvizsgálva minden gondolkodni képes ember számára világos, hogy a háttérerők által nagyjából az előre eltervezett irányba folytak az események: 1939. szeptember 1-én Németország megtámadta Lengyelországot, két nappal később Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent a Német Birodalomnak. Szeptember 17-én a Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradéka értelmében a Szovjetunió megtámadta és megszállta Lengyelország keleti részét, később annektálta a három balti államot, Litvániát, Lettországot, Észtországot, Romániától Besszarábiát, majd november 30-án hadüzenet nélkül Finnországnak támadt. Érdekes, hogy a „Szabadság, a Jog, és a Demokrácia” két nagy európai védelmezője, Nagy-Britannia és Franciaország egész véletlen „elfelejtett” hadat üzenni Sztálinnak. Az Amerikai Egyesült Államok 1941-es hadba lépésének körülményei napjainkban már ismertek (4).
A világtengeri hatalmát féltő Brit Birodalom az alkoholista és németfóbiás Winston Churchill dilettáns politikájával elérte, hogy a háború végére egy kivérzett, gyarmatait és vezető szerepét rövidesen elvesztő, az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett csupán harmadrangú hatalommá süllyedjen. Churchill a német békeajánlatokat mind visszautasította, rövidlátó politikájával elérte, hogy Európával együtt saját hazáját is meggyengítette.
Hősök, akikre emlékeznünk kell:
Gerd von Rundstedt, Erich von Manstein, Walter Model, Erwin Rommel, Hasso von Manteufffel, Albert Kesselring, Hermann Hoth, Erich Raeder, Karl Dönitz, Erich Topp, Otto Kretschmer, Günther Prien, Joachim Schepke, Wolfgang Lüth, Adolf Galland, Werner Mölders, Erich Hartmann, Hans-Joachim Marseille, Gerd Barkhorn, Günther Rall, Walter Nowotny, Gordon Gollobb, Hans-Ulrich Rudel, Michael Wittmann, Ernst Barkmann, Otto Carius, Joseph Dietrich, Joachim Peiper, Kurt Meyer, Paul Hausser, Hans Dorr, Otto Skorzeny, Felix Steiner, Wilhelm Bittrich, Otto Kumm, Sylvester Stadler, Carl Gustaf Emil von Mannerheim, Léon Degrelle, Andrej Vlaszov, Junio Valerio Borghese, vitéz Jány Gusztáv, vitéz Hindy Iván, vitéz Tarczay Ervin, vitéz Heppes Aladár, vitéz Tóth Lajos, vitéz Szentgyörgyi Dezső, Dimitar Spisarevski, Kuribajasi Tadamicsi, Yamamoto Iszoroku, Saburo Sakai.
Egy hosszú, ám közel sem teljes névsor a második világháború legnagyobb hősei közül: vezérkari tisztek, tábornokok, tengeralattjáró- és páncélos parancsnokok, pilóták, különleges alakulatok vezetői. És mellettük természetesen kijár a tisztelet azon katonák millióinak, akik a Wehrmacht, a Luftwaffe, a Kriegsmarine kötelékében, vagy Tengely szövetséges államainak hadseregeiben, illetve a Római Birodalom óta az első összeurópai haderő (a napóleoni Gárdát leszámítva), a Waffen-SS valamelyik hadosztályában teljesítették kötelességüket. A jórészt önkéntesekből álló, de elit haderő számos alakulatában szolgáltak albánok, bosnyákok, britek, bolgárok, kozákok, horvátok, dánok, észtek, finnek, flamandok, franciák, grúzok, görögök, hollandok, magyarok, lettek, litvánok, norvégok, olaszok, oroszok, románok, svédek, svájciak, szerbek, szlovákok, ukránok, vallonok, örmények, beloruszok, hinduk, kirgizek, tatárok, tibetiek, türkmének, üzbégek, és – állítólag - zsidók is (5).
A huszadik század legfontosabb eseménye volt a második világháború, Európa és Ázsia tradícióhoz még nyomaiban hű felének heroikus szabadságharca a Sötétség erőivel szemben. A háborút elveszett, a győztesek a „Vae victis!” - elv alapján példátlan bosszút álltak: a történelem legnevetségesebb perét rendezték meg Nürnbergben, Európa keleti felét Sztálinnak koncként odahajították, amely katonák és civilek millióinak a biztos halált, tucatnyi nemzet számára pedig az évtizedekig tartó elnyomást jelentette6. A Szovjetunió és a keleti blokk felbomlása Európa keleti és nyugati felét egybeolvasztották, létrehozva egy hagyományaitól megfosztott, gyenge, a külső hatásoknak ellenállni képtelen multikulturális amerikai gyarmatot: az Európai Uniót (7).
A szomorú és lehangoló befejezés helyett egy olyan háború végi momentumot szándékozunk bemutatni az olvasónak, amelyből hitet és erőt meríthet a további küzdelmekhez: Veit Harlan „Kolberg” című monumentális történelmi filmjét 1945. január 30-án mutatták be a szövetségesek által bekerített nyugat-franciaországi La Rochelleben és Berlinben ( 8 ). A napóleoni háború 1807-es eseményét feldolgozó alkotásban Kolberg város szimbóluma az ellenség által veszélyeztetett Európa Erődnek. Valószínűleg ezt érezhette át az a maroknyi francia, észt, lett, norvég, tibeti, balkáni és egyéb nemzetek bátor fiai, akik a felbomló katonai alakulatukból szinte észrevétlenül dezertálhattak volna, de esküjükhöz híven a végsőkig kitartottak és többségük hősi halált halt a német fővárosban. 1945. április végén, május elején a berlini csata utolsó napjaiban rögtönzött tábori kórházakban, óvóhelyeken, de még sokszor az utcák házfalaira is (!) a „Kolberg” képkockáit vetítették.
A jövő egyelőre sötét és bizonytalan, de az említett hősök példája üzeni, hogy nem szabad feladni, harcuk nem volt hiábavaló a nagy európai gondolatért.
Varga Szilárd Budapest, 2012-05-07
Jegyzetek:
(1) Oroszországban és a szovjet utódállamokban május 9-én ünneplik.
(2) Érdekes, hogy az erkölcsi relativizmust hirdető, önmagukat mindig a másik véleményét tisztelő, a tolerancia és az emberi jogok fő letéteményesének tartó liberálisok és baloldaliak, ha a világháború megítélését illetően a sajátjukétól eltérő véleménnyel találkoznak, akkor rögvest félreteszik „humanista értékrendjüket”, s egységfrontba tömörülve minden lehetséges eszközt bevetnek a „fasiszta fenevaddal” szemben.
(3) Lásd: László András: Néhány megjegyzés a II. Világháború bevégződéséről; Északi Korona, XV-XVI., 2005. július
(4) Lásd: Taraszevics Zsuzsa: Amerika, a Gólem; Északi Korona, XXVI., 2007. március
(5) Otto Skorzeny: Kommandós vállalkozásaim; Fotogold Kiadó, Budapest, 1998., 17. o.
(6) Egy kiragadott példa a szövetségesek civilizáltságából: cseh ellenállók és a csőcselék 1945 májusában a Prágába bevonuló Eduárd Beneš „tiszteletére” a német egyetemi tanárok testéből raktak máglyát. (No comment…)
(7) Az első világháború következménye a tradicionális európai birodalmak, mint a Német Császárság, az Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország, és a Török Birodalom (ez utóbbi nem európai, de fontos megemlíteni) felbomlása lett; míg a második után a maradék monarchiák, hagyományos berendezkedésű, illetve tekintélyelvű államokat is megszüntették a háttérerők. Köztársaságok jöttek létre Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Olaszországban. Az olyan szabadkőműves-tákolmány és etnikai feszültségektől terhelt műállamok esetében, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia pedig csak idő kérdése volt, hogy mikor fognak felbomlani diktatórikus vezetés hiányában. A jelenlegi trend szerint az „uniós integráció” érdekében a nemzetállamok felszámolására törekszenek.
( 8 ) Veit Harlan: Kolberg (1945), Imdb; http://www.imdb.com/title/tt0036989/ [Hozzáférés: 2012. május 7.]
A „Kolberg” című filmmel kapcsolatban bővebben lásd: Pozsonyi Ádám: A valóság dörömböl; Magyar Hírlap, 2011. május 19.; http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/a_valosag_dorombol.html [Hozzáférés: 2012. május 7.]
(Szent Korona Rádió)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése